|
Hajónapló
A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekből, elemzésekből válogatunk.
Egyház és kommunikáció
|
Mely rétegekkel kommunikál a magyar egyház? [2] Tomka Miklós [1], Európai szemmel 1996/4.
Ez
a kérdés rejtett állítást tartalmaz! Azt, hogy a magyar egyház
kommunikál. Jogos ez az állítás? Sok minden szól ellene: Kérdés, van-e
egyáltalán olyan cselekvő alany, hogy magyar egyház? Persze, hívők
vannak, papok is, püspökök is vannak. De létezik-e olyan társadalmi
szubjektum, hogy magyar (katolikus) egyház? Az ilyen egység bizonyos
összetartozást, annak szervezeti rendjét, közös tudatot, egymással
folytatott véleménycserét feltételezne. Mindez a valóságban legfeljebb
nagyon csökevényes formában található. Mint egy álom, amelynek
bizonytalan a realitása. Vagy mint egy szerkezet elemei, amelyek akkor
sem alkotnak működő gépezetet, ha van valahol egy tervrajz, amely
szerint egymáshoz kellene kapcsolódniuk. Egy-egy plébánia valóban
önálló életet él. Lassacskán egy-egy egyházmegyében is megindul a
közös, egymásért és a közösségért felelősséget vállaló élet és az
egészben gondolkodó, szervezett tevékenység. De magyar egyház...?
Helyzetünket
sok minden magyarázza: történelmi, egyházszervezeti és kényelmi
szempontok egyaránt. Az egyházüldözés az elmúlt évtizedekben mindenféle
belső egyházi munkamegosztást, összefogást, egyeztetést, tervezést
akadályozott. Nem tanultunk együttműködést... Az egyházmegyék - élükön
az apostolutód püspökükkel - olyan autonóm egységek, amelyeket sem
nemzeti határoknak, sem bárminemű püspöki karnak nem lehet alárendelni.
A részek autonómiáját csak jelentős közös erőfeszítéssel lehetne egy
nagyobb, közösen cselekvő egységbe fogni. Ilyen erőfeszítésre nálunk
még nem futotta... S nem utolsósorban: könnyebb dolog áttekinthető
kisebb egységekben gondolkodni. A híveknek is, a pásztoroknak is
egyszerűbb. Ám ez azzal járhat, hogy elvesszünk a részletekben; hogy az
egészet, a magyar katolikus egyházat senki sem érzi a maga ügyének;
hogy az megfoghatatlanná, inkább ígéretté, semmint valósággá válik.
A
magyar egyház ilyen ködszerű léte mégsem akadálya a kommunikációnak.
Lehet, hogy az egyház belső egysége elégtelen, de a külvilág számára
meghatározatlansága ellenére is létezik magyar egyház. És a lét magával
hozza a kommunikációt. Nem lehet nem kommunikálni! - szól a
kommunikációelmélet egyik alaptétele. Az, hogy mások tudomásul vesznek
(és viszont), kommunikáció. Ahogyan lépéseinket, változásainkat,
önmagunkat társas, társadalmi környezetben, mások szeme előtt
kivitelezzük, az kommunikáció. Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy a
kommunikáció a szóra és a tudatos közlésre korlátozódik! Éppolyan
fontosak a cselekvésekben, mozdulatokban kifejeződő nem verbális
megnyilvánulások. A papi életmód, a püspöki paloták[3], az apácaruha, a
Szeretetszolgálat munkája mind valamilyen jelentést hordoz. És a
tudatos közlési szándék beágyazódik a félig és a nem tudatos
megnyilvánulások sokaságába. A figyelmes résztvevő mindezt együttesen
észleli, és egyetlen üzenetként próbálja értelmezni. A hangsúly
alkalmasint fontosabb lehet, mint a szó maga. És a szónak nem szótári
jelentése, hanem környezeti beágyazottsága ad súlyt és értelmet. A
textus adott kontextusban nyeri el teljes jelentését. Végeredményben
tehát nem vitás, hogy az egyház mindenkivel, az egész társadalommal
kommunikál. Tisztázásra vár azonban, hogy ez a tény pontosan mit takar.
A látszólag egyszerű kérdés legalább hétféle problémát rejt.
Ki
az, aki közöl valamit? Ki szerepel úgy, mint egyház? Ki személyesíti
azt meg? Ki(k)nek, egyéneknek, közösségeknek, személytelen
intézményeknek a megnyilvánulásai esetén jogos az benyomás, hogy az
egyház kommunikál? Vajon ugyanazokat a cselekvőket tekinti-e a
teológia, az egyházjog, a hívők felfogása és a profán társadalom az
egyház kommunikatív megjelenítőinek?
Kivel, kikkel közöl
valamit az egyház? Meghatározott csoportok az egyházi híradások
címzettjei? Vagy az egész társadalom a közlemények befogadója?
Igazodik-e ahhoz az egyház, hogy kivel akar közölni valamit?
Foglalkozik-e azzal, hogy potenciális hallgatóinak (saját tagjainak és
a távolállóknak, a szimpatizánsoknak és az ellendrukkereknek stb.)
milyenek a fájdalmai, milyenek az elvárásai, és hogy milyen megváltásra
szorulnak? Mit közöl az egyház - szóban, tanítása által és léte s
magatartása, alkalmasint politikai szereplése révén? Vajon ez a közlés
a Jóhír továbbadása, a megváltás hirdetése-e, vagy egy társadalmi
szervezet önérvényesítésének és egy társadalmi rendnek a bemutatkozása?
És ugyanazt közli-e mindenkivel? Vagy a társadalom különböző
csoportjai, rétegei számára különböző mondanivalója van-e? Ugyanazt
hirdetik-e szavai, közösségi életének példája és társadalmi
megnyilvánulásai? És minden, az egyházat megjelenítő személy vagy
intézmény stb. ugyanezt és ugyanúgy közli-e? Vagy lehet-e a különböző
egyházi közlések között feszültség, ellentmondás? Ha tetszik, ha nem,
mindez összegződik! Ezért kérdéses, hogy végeredményben milyen üzenetet
képvisel az egyház?
Az egyház megjelenítői tudatosan
közölnek-e valamit? Magatartásukat összhangba igyekeznek-e hozni a
rájuk bízott Evangélium tanúsításával? Tudatosan formálják-e az
egyházról kialakuló képet és a neki tulajdonított törekvéseket? Vagy az
információátadás az egyház oldaláról nézve öntudatlan, és a kialakuló
kép az egyházon kívüli társadalom értelmezésének eredménye?
Ellenőrizni
tudja-e egyáltalán az egyház a megnyilvánulásaiból kihallható dolgok
tartalmát, értelmét? Vagy az ezerféleképpen és ellenőrizhetetlenül
formálódik és torzul, és akár önmaga ellentétébe is fordul a dekódolás,
értelmezés, befogadás folyamatában? Figyelemmel van-e az egyház a
lehetséges befogadók előzetes ismeretére, előítéleteire,
felfogóképességére? A közlések és jelentéshordozó cselekedetek
milyen másod-, harmad-, stb. jelentéseket hordoznak? És akár volt az
üzenetnek eredendően szándékolt rejtett üzenete, akár sem, ezt hogyan
értelmezik a társadalom különböző csoportjai?
Végül milyen
eszközökkel kommunikál az egyház? Milyen megnyilvánulási módjai, milyen
szimbolikusjelzései vannak? Szava, liturgiája, szentségei, szakrális és
egyéb tárgyai hogyan működnek mint kommunikációhordozók? Hívei,
mozgalmai, hierarchikus szervezete és tisztségviselői, valamint
politikai szimpatizánsai által a közlés milyen társadalmi
közvetítőcsatornáival rendelkezik? A nyilvános kommunikáció eszközeit,
kezdve a prédikációtól és katekézistől, a közéleti megnyilvánulásokon
át, a tömegkommunikációs jelenlétig hogyan használja és hogyan
hasznosítja az egyház[4]? A vallási-egyházi kommunikáció külön
szakma és önálló tudományág tárgya[5], amely világszerte intézetek és
folyóiratok túcatjait, szakemberek ezreit foglalkoztatja. Ez nem
foglalható össze néhány oldalon[6]. Egy rövid tanulmány csak néhány
legfontosabb összefüggés megvilágítására elegendő. Kiindulásnak ez sem
kevés! Tehát: kikkel kommunikál a magyar egyház?
Az egyháznak önmagával való kommunikúciója Az
első mezőny: az egyház maga. Az egyház kifejezéssel itt nem misztikus
valóságát, hanem hívei és tagjai rendezett és szervezetben élő
összességét (a látható egyházat) jelöljük[7]. Pasztorálteológiai és
szociológiai értelemben az egyház kommunikációs közösség. Hitét,
hagyományát, emberi kapcsolatait, szervezeti rendjét folyamatos
kommunikáció segítségével tartja fenn és örökíti tovább.
Az
egyháznak önmagával való kommunikációja különleges. Középpontjában a
jézusi tanítás intézményes megőrzése és továbbadása áll. Az egyház
céltudatos, közlő, tanító tevékenysége tartalma és célkitűzései szerint
pontosan meghatározott. Ebben a céltudatos és intézményes
kommunikációban kétezer év óta meghatározó szerepe van a pásztoroknak,
a papi hivatal hordozóinak. Amíg az egyház saját, "belső"
kommunikációja a keresztény társadalom közösségi hálózatában zajlott,
fel sem tűnhetett, hogy még egy alapvető funkciót hordoz, az egyház
közösségi természetének ápolását. Ez azóta vált nyilvánvalóvá, amióta a
társadalom közösségi rendje megbomlott és amióta az egységes keresztény
kultúrát világnézeti pluralizmus váltotta fel. Azóta az egyház
önreflexiójában egyre nagyobb a súlya a keresztény életvitel és a
közösségalkotás gyakorlati kérdéseinek, a keresztény kultúra
ápolásának, valamint a világgal való párbeszédre történő
felkészülésnek. Isten népe ezerféle vallási és profán tevékenysége,
csoport-, szervezet- és testületképződése ellenben mindenekelőtt
világiak cselekvése[8]. A minden megkeresztelt Krisztus-hívő általános
papsága a világiakat az egyház mind belső, mind külső kommunikációjában
való önálló és a papsággal egyenrangú részvételre[9] (a klérust pedig
ennek lehetővé tételére) sürgeti[10].
A céltudatos
információátadás feltételezi a tárgyismeretet és a kommunikációs
partner ismeretét. Azonban nemcsak a nem hívő társadalom terra
incognita, hanem saját egyházunk is az. Az egyház széttagoltságával
függ össze, hogy a belső egyházi eszmecsere nagy része helyi
vonatkozású és a közvetlen, személyes ismeretségekkel kapcsolatos. A
legtöbb pap nem ismeri más egyházmegyék más szemináriumokban nevelődött
papjait. Kevesen vannak, akik környékük, városuk, egyházmegyéjük
horizontján túl tudnak tekinteni. A világiak körében is kevés az
érdeklődés az egész magyar egyház ügyei iránt. Keveset tudunk róla és
még kevésbé látjuk módját, hogy az egyházunk iránti felelősségünket a
gyakorlatban érvényesíteni tudjuk. Ez nem független attól az
adottságtól, hogy kik képezik az egyház belső párbeszédének közönségét.
Az
eredmény: a magyar katolicizmusban megfigyelhető kommunikációs
belterjesség. Ezzel együtt jár a kulturális lemaradás - mind a
világegyház egyéb területeivel szemben, mind a magyar társadalomhoz
mérten. Az egyház kommunikációjának, azaz a híveivel és a világgal való
párbeszédének megélénkülése saját újraéledésének és küldetése
megvalósításának is feltétele és kifejeződése. A kapcsolatteremtés az
életjele. A zsendülő élet azonban ápolást igényel. (Az egyháznak az
önmagával való kommunikációjában is még hatalmas kihasználatlan
lehetőségek rejlenek. Kihasználásuk feltétele az önvizsgálatra,
önmagunk ismeretére, a közös ügyeink megbeszélésére ösztönzés és a
kommunikációs lehetőségek senki elől el nem zárása.[11])
Az
egyházi kommunikáció néhány alapviszonylatának vizsgálata önismeretünk
halaszthatatlan követelménye. Van-e és milyen beszélő viszony van az
egyház tisztségviselői és hívei között; értelmiségi és tanulatlan
keresztények között; a latin rítushoz tartozók és a görög katolikusok
között; az egyház különböző politikai pártállású tagjai között,
"progresszívok" és "tradicionalisták" között stb.?[12]
Az
egyháznak önmagával való párbeszéde társadalomszerkezeti kategóriákban
viszonylag pontosan körülírható. Ennek a belső eszmecserének a
közönsége a társadalom egyházhű, vallását gyakorló része,
nyolcszázezer- egymillió ember. Van egy, a hetvenes évek legelején
gyűjtött helyzetkép: tizenhatezer ember adata. Az akkori megfogalmazás
szerint "a magukat vallásosnak mondók 80,2 százaléka vagy legalább 60
éves, vagy/és falun lakik. Hasonlóképpen a magukat vallásosnak
besocolók 60,3 százaléka vagy legalább 60 éves, vagy/és inaktív kereső
vagy eltartott; 64,6 százaléka vagy legalább 60 éves, vagy/és 8
osztálynál alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezik. Röviden: a
magukat vallásosnak mondók túlnyomó többsége idős, vagy/és falusi,
vagy/és alacsony iskolai végzettségű. ...] Ezt a képet kiegészíti, hogy
a magukat vallásosnak mondók egy főre jutó jövedelme - a nem
vallásosakéval azonos foglalkozási és életkori kategóriákon belül is -
mintegy 10-20 százalékkal alacsonyabb, mint a nem vallásosaké... A
magukat vallásosnak mondók között több mint kétszer akkora (37,8
százalék) a tévékészülékkel nem rendelkezők aránya, mint a magukat nem
vallásosnak mondók között (16,8 százalék)... Autóval rendelkezik (1972-
ben!) a magukat vallásosnak mondók 5,4 százaléka és a magukat nem
vallásosnak mondók 11,3 százaléka...
Összefoglalva: a magukat vallásosnak mondók elsősorban a társadalom azon részein találhatók, ahol az életkorból következően a társadalom életében való részvétel lehetőségei mérsékeltek; amely
nem egyezik a társadalom fő fejlődési irányaival (alacsony iskolai
végzettségűek; mezőgazdasági dolgozók, nem aktív keresők és nem
keresők); ahol a személyes és a társadalmi fejlődés üteme és lehetősége viszonylag csekély (az előző tényezőkön túl: falun); ahol az anyagi és szellemi lehetőségek viszonylag korlátozottak."[13]
A
kilencvenes évekre a helyzet csak némileg változott. Magát ma
vallásosnak mondja az ország felnőtt népességének 72 százaléka. Az
egyház tanításához igazodik a társadalom legfeljebb 15-18 százaléka
(most egy 1993 őszén végzett, 1460 főre kiterjedő országos
reprezentatív vizsgálatból idézünk[14], de gyakorlatilag ugyanilyen
eredményeket közöl a Központi Statisztikai Hivatal 1992-ben, mintegy 29
000 ember körében végzett kutatása[15]). A saját megállapításuk
szerint egyháziasan hívő és a vallását többé- kevésbé rendszeresen
gyakorló katolikusok zöme (70,7 százaléka) 50 éves vagy idősebb;
ugyancsak többsége (61,9 százaléka) falun él; négyötöde (82,2
százaléka) csak clemi iskolai vagy 8 osztálynál alacsonyabb
végzettséggel rendelkezik és az előbbiekkel - mindenekelőtt az
előrehaladott életkorral - összhangban. többnyire (az esetek 59,2
százalékában) egyedül vagy másodmagával él. Az egyházias katolikusok a
társadalmi átlagnál lényegesen idősebbek, közel kétszer olyan arányban
élnek falun, mint az ország össznépessége. alacsonyabb iskolai
végzettségűek és elmagányosodottabbak. Magas jövedelmű csak fele annyi
van közöttük, mint a társadalom átlagában, de a legalacsonyabb
jövedelműek aránya is valamivel átlagon aluli.
A szegényesebb,
öregesebb, alacsonyabb iskolázottságú élethelyzet azután magával hozza
az ingatlanok és a nagyértékű vagyontárgyak ritkább előfordulását, a
nagyobb helyhez kötöttséget (kevesebb autót), a közéletbe, gazdaságba.
politikába való mérsékeltebb bekapcsolódást, a kulturális szokások
szerényebb formáit. (1993-ban az egyháziasan katolikusok 42,5
százalékának, ugyanakkor a társadalom nem hívő csoportjában az emberek
csupán 15,8 százalékának nem volt színes tévéje.) Az ismérvek
kombinálódnak. A legkevésbé elért csoport az 50 évnél fiatalabb,
közép-, vagy felsőfokú végzettségű városi népesség. amely zömében
szellemi foglalkozású és amely az ország politikai, gazdasági és
kulturális irányításában meghatározó szerepet játszik. Ennek a rétegnek
csupán 6,2 százaléka (Budapesten pedig csak 5,3 százaléka) tartja magát
az egyház tanítása szerint hívőnek (és ennél is kisebb része rendszeres
vallásgyakorló), tehát ennek a rétegnek csak piciny töredéke vesz részt
az egyház belső kommunikációjában. Éppen azok a csoportok,
amelyeket az egyház belső kommunikációja kisebb arányban ér el, nem
hívő környezetben élnek. A 30 évnél fiatalabbak, a budapestiek, a
felsőfokú végzettségűek, a legmagasabb jövedelműek mintegy egyharmada
kifejezetten és határozottan nem vallásos vagy éppen ateista. Ez a
közeg nyilvánvalóan befolyásolja, korlátozza az egyház kommunikációs
esélyeit.
Az egyházias vallásosságot leginkább a nem mobil
családok őrzik, ahol a gyermekek szüleik társadalmi környezetében és
kategóriájában maradnak. Az értelmiségben a többgenerációs értelmiségi
dinasztiák a legvallásosabbak. Falun a mezőgazdaságban maradók a
leginkább tradícióőrzők. A családi nevelés és a vallási szocializáció
ott a leghatékonyabb, ahol a szülők - saját tapasztalataikra
támaszkodva - előre tudták látni az élet által feltett kérdéseket. Ám
az ilyen család és személy egyre ritkább. Az elmúlt évtizedek hatalmas
társadalomszerkezeti átrendeződése tradícióbomlással és
elvallástalanodással járt. Ez talán közhely. Kevésbé elterjedt az a
következtetés, hogy eszerint a társadalom legmozgékonyabb,
legtörekvőbb, a helyzetéből adódóan is a leginkább újításra kényszerülő
része az, amely nincs jelen az egyházban és amely az egyházi belső
kommunikációnak alig részese.
Az előbbi megállapítás úgy is
fogalmazható, hogy a belső egyházi kommunikáció kultúra-konzerváló,
azaz mind közönsége, mind tartalma szerint konzervatív kommunikáció. Ez
a feltételezés egybecseng a keresztények s ezen belül is az egyháziasan
katolikusok pártpolitikai irányultságával, ami - kissé leegyszerűsítve
- a KDNP-vel, az MDF-fel, és a FKGK-vel szembeni rokonszenvet, a
FIDESZ-szel és az MSZP-vel szembeni gyanakvó tartózkodást és az
SZDSZ-szel szembeni ellenkezést mutat.[16]
Az öregséggel és
szűkösséggel gyakran egészségi panaszok, a mozgás nehezebbé válása és
bizonyos társadalmi elszigetelődés is együtt jár. Az egyháziasan
katolikusok között azok vannak többségben, akik mindent összevéve rossz
közérzetről panaszkodnak (a társadalom egyéb részeiben a jó és a rossz
közérzetűek aránya 1993-ban kiegyensúlyozott volt; a nem hívők között -
akik fiatalabbak, jobb módúak stb. - a kifejezetten jó közérzetűek
voltak többségben).
A valóság polarizált: Azok a jellemvonások
ugyanis, amelyekkel az egyház tanításához igazodó, egyházias,
templombajáró, hitüket ápoló és gyakorló katolikusokat jellemezni
próbáltuk, részben feltételezik vagy legalábbis valószínűsítik egymást.
Ha legalább két-két ismérvet együtt kezelünk, kiderül, hogy az
egyháziasan katolikusoknak 83,9 százaléka vagy falusi, vagy/és
legfeljebb nyolcosztályos végzettségű. Megfordítva ez annyit jelent,
hogy a gyakorló katolikusoknak csupán 16,1 százaléka közép- vagy
felsőfokú végzettséggel rendelkező városi lakos, miközben a magyar
felnőtt társadalom 37,6 százaléka tartozik ugyanebbe a kategóriába.[17]
Még súlyosabb a következő társadalmi egyoldalúság: a templomba járó
katolikusoknak 89,7 százaléka vagy falun él, vagy/és 50 éves vagy annál
idősebb. Tehát az egyháziasan katolikusoknak csupán 10,3 százaléka 50
évnél fiatalabb városi ember. Ugyanakkor a 18 éves és idősebb magyar
népességnek 51,4 százaléka 50 évnél fiatalabb városlakó.
Mindezek
az adatok közvetlen választ adnak arra a kérdésre, hogy kivel, kikkel
zajlik az egyház belső kommunikációja. Kitér el és kit nem ér el az
egyház a templomban? Az 50 évesek és az annál öregebbek 20-30
százalékát eléri, de az 50 év alattiaknak csupán 7-8 százalékát. A
falusiak negyedét eléri, a városiaknak csak kevesebb, mint egytizedét.
A legalacsonyabb iskolai végzettségűek egyharmadával találkozik így, a
legalább általános iskolát végzetteknek már csak egytizedével. Mind a
magánosok vagy másodmagukkal élők, mind a hat fős vagy annál nagyobb
családosok több mint egyötöde templomba járó katolikus, az "átlagos",
3-5 fős családokban élőknek ellenben kevesebb, mint egytizede.
A
politikai kötődés kommunikációs kapcsolat is. A belső egyházi
kapcsolatrendszer és véleménycsere nagy mértékben magába öleli a
KDNP-t, amely pártolóinak tekintélyes részét a vallásukat rendszeresen
gyakorló egyháziasan katolikusok közül nyeri. A belső egyházi
kommunikációnak jó csatornái vannak az MDF és a FKGP felé, hiszen azok
választóinak egyötöde egyháziasan katolikus. Sokkal kevésbé létezik
ilyen hírvivői viszony a FIDESZ és az MSZP irányába és szinte
tökéletesen hiányzik az SZDSZ esetében. Az utóbbi három pártban ezzel
szemben jelentős nagyságú, talán meghatározó a nem hívők és az ateisták
aránya. Tehát azok a pártok eleve más füllel hallják, más szemmel nézik
az egyházi megnyilvánulásokat, mint az előbbi pártok hívei. Ez
megkülönböztetett fogalmazást és érvelést követel. Ezt azonban nem az
egyházon belül kell megoldani, hiszen a szóban forgó csoportok ott nem
elérhetők. Bármi legyen is az egyház és a keresztények véleménye egyik
vagy másik politikai irányzatról és a köré csoportosuló táborról, a
kommunikációs kapcsolatok szűkössége aligha örvendetes.
Az
eddigi adatok és meggondolások a belső egyházi információáramra
vonatkoztak. Ez az éremnek csupán egyik oldala. Kérdés, miképpen
kommunikál az egyház "kifelé"? Milyen rétegekkel van és kikkel nincsen
kapcsolata? Tud-e egyáltalán megkülönböztetett csoportokhoz szólni,
vagy a társadalom nem hívő része tagolatlanul áll-e vele szemben? Kik
által szól, ha egyáltalán párbeszédet folytat? Ugyanúgy zajlik-e ma az
egyháznak a világgal folytatott dialógusa, mint ahogyan 1989-90 előtt
zajlott? Az egyházon kívülről jövő, az egyházzal, a vallással, az
erkölccsel, a társadalmi kérdésekkel kapcsolatos megnyilvánulásokat az
egyház a kommunikáció elemeinek tekinti-e vagy hadüzenetnek? A kérdések
hosszan sorolhatók. Válaszokat nehezebb adni. A magyar katolikus egyház
és a "világ" érintkezésének formálása még befejezetlen, alakítható
feladat.
Az egyház kommunikációja "kifelé", "másokkal" - tegnap és ma Nem
árt szem előtt tartani a magyar katolicizmus 1990 előtti nyilvános
jelenlétének és társadalmi megnyilvánulásainak mikéntjét. Köztudott a
kommunista állam törekvése. Először a vallás megsemmisítésén dolgozott.
Azután belátta, hogy ez az út nem járható. Akkor szolgájává akarta
tenni az egyházszervezetet. Propagandája eszközeként kívánta lobogtatni
a "vallásszabadság"-ot. Ám ugyanakkor - a vallást magánügynek
nyilvánítva - az egyházat kizárni igyekezett a közéletből. A
kommunizmusnak az a célkitűzése, hogy az egyházat a nyilvánosságból
kiszorítsa, részben sikerrel járt. Részben! Az elszigeteltség ugyanis
itt-ott áttörhető volt. A magyar egyház az üldözöttség viszonyai között
is kapcsolatban volt a társadalommal, sőt annak kultúrahordozó,
értelmiségi részével is!
Hosszú évtizedeken át a Vigilia a
legrangosabb magyar kulturális folyóiratok közé tartozott. Világnézeti
önállóságával és függetlenségével magához vonzotta az önmagukat a
hivatalos sémáknak alárendelni nem akaró neves írókat, költőket,
gondolkodókat. A Vigilia, amelyet mindenki katolikusnak ismert, a
szabad és nívós gondolkodás, a nyitottság, a párbeszéd fóruma és
szimbóluma volt. A nem hívő értelmiségiek valószínűleg sem azelőtt, sem
azóta nem olvastak annyi színvonalas katolikus alkotást, mint azokban
az években. És megfordítva: a katolikus "bel"-kultúrába alighanem sem
azelőtt, sem azóta nem szűrődött be és nem épült be annyi egyéb -
tehát: nem katolikus, akár nem hívő - talajról származó érték, mint
abban az időszakban. Egyszóval: voltak intézményes szóvivők. Nem csak a
Vigilia! Az egyházi iskolák, a szerzetesrendek, egy-egy könyv egyaránt
a társadalommal való kapcsolatot ápolták. És becsületet szereztek a
katolikus egyháznak.
Később váltak közismertté, de nem kisebb
a jelentőségük a katolikus kisközösségeknek[18]. Zömében világi
keresztényekből álltak. Saját mindennapi életükben összekapcsolták
hitüket és világi tevékenységeiket. A kisközösségek tagjai nyilvánosan
is vállalták vallási hovatartozásukat. Így nem hivatalos módon a magyar
katolicizmus hírnökei, képviselői lettek. A kisközösségek otthont adtak
sok frissen megtértnek. És összekötötték azok régi és új környezetét.
Számos közösség ökumenikus volt. A kereszténység megélésének
gyakorlatában elvi párbeszédet intézményesített és a különböző
felekezetű keresztények között szerető közösséget teremtett. Az
ébredező ellenzéki mozgalom az egyházi kisközösségeket a szabadság és a
társadalmi önállóság letéteményeseiként üdvözölte. S mivel az
egyházüldözés a hatvanas-hetvenes évek óta főleg a közösségek üldözése
volt, a vallási csoportok akaratlanul is a politikai ellenállás
példáivá váltak. A nyugati sajtó a hetvenes-nyolcvanas években többet
írt az önmagát a bázisközösségek mintájának mondó Bokor közösségről,
mint az összes többi egyházi ügyről együttvéve.
Az intézmények
és a közösségek mellett óriási jelentősége volt egyes katolikus
értelmiségiek szavának, párbeszédkészségének, kulturális rangjának,
magát elfogadtatni tudó politikai ügyességének. Kodály Zoltán és Rónay
György, Pilinszky János és Nemeskürty István, Erdélyi Zsuzsanna és
Kamarás István - és sokan mások - szóban és példában vonzó és meggyőző
módon tudták képviselni a kereszténységet. Tudták ezt tenni egy olyan
időben, amikor a püspököknek a szocializmust és a "vallásszabadság"-ot
kellett dicsérniük, és amikor az állam sikerrel meg tudta vonni a
nyilvánosságot az egyház keményebb szavú pásztoraitól.[19]
A
kommunista kor második felében a magyar katolikus egyház társadalmi
kommunikációja sajátos módon zajlott. Az egyház hivatalos képviselőinek
vagy nem volt társadalmi hitelük, vagy/és nem jutottak nyilvánossághoz.
A társadalom nem hívő vagy nem egyházias háromnegyed része számára
emiatt szinte nem létezővé váltak. Helyettük a társadalom vagy
legalábbis a felnőtt lakosság nem vallásgyakorló 91-92 százaléka olyan
intézményeket, közösségeket és személyeket tekintett a kereszténység és
az egyház kulturális reprezentánsainak, akik elkötelezetten és
meggyőzően katolikusok voltak, bár az egyház képviseletének tisztjét a
legkevésbé sem igényelték, és akiknek persze semmi ilyenféle megbízásuk
sem volt. Viszont nekik köszönhető, hogy az egyház és a társadalom
között olyan folyamatos cserekapcsolatra kerülhetett sor, amely nemcsak
a kereszténységnek, hanem a magyar katolikus egyháznak is megbecsülést
és presztízst szerzett. Ennek visszatükröződése az egyházba vetett
bizalom a kommunizmus összeomlásának szakaszában és a rendszerváltás
pillanataiban.[20] A dolog árnyoldala, hogy a katolicizmus ilyen nem
hivatalos képviselői nem ágyazódhattak be egy átfogóbb belső egyházi
kommunikációs hálózatba, hiszen az nem létezett. Sőt a "kívül" történő
megszólalás "belül" gyakran gyanakvásba ütközött. (1990 után a
gyanakvás gyanúsítgatássá fokozódott. Akik azelőtt elszigeteltek vagy
párbeszédre képtelenek voltak, ma alkalmasint önmaguk szerepét is
szépítik azzal, hogy tagadják a kereszténység korábbi nyilvános
képviseletének lehetőségét - hacsak nem erkölcstelen megalkuvások
árán.)
Egyáltalán milyen viszony lehetséges az egyház és a
világ között? Lehet-e kommunikálni résztvevőként, közösséget vállalva
vagy elkülönült partnerként, esetleg akár szembenállva. A résztvevő
kommunikáció lényegét a különféle rétegekben, foglalkozási
csoportokban, társadalmi színtereken, pártokban, mozgalmakban,
intézményekben való keresztény jelenlét biztosítja. Ez akkor teremt
igazán gyümölcsöző kapcsolatot az egyház és a világ között, ha az
ezerféle közegben és pozícióban tevékenykedő és megnyilvánuló
keresztényeket az egyház közössége és intézménye saját hírnökeinek
tekinti. Ehhez kell, hogy az egyház bizalommal kezelje tagjait: a
pásztor a hívőt, a világi a világit, a civil keresztény a papot és a
püspököt. A bizalom különösen akkor feladat, ha a vélemények
különböznek. A magyar katolikus egyház híveinek is tudomásul kell
venniük a Zsinatnak azon tanítását, hogy a mindegyikük számára közös
keresztény meggyőződés talajáról alkalmasint egymástól eltérő
gyakorlati, kulturális, politikai stb. következtetésekre juthatnak.[21]
Ezt a bizalmat és a pluralizmus elfogadását még tanulni kell. 1995
nyarán előbb a Keresztény Élet, majd az Új Ember szerzői és újságírói,
sőt neves katolikus közéleti személyek ítélték tudathasadásosnak,
janicsárnak, kaméleonnak, érdek- katolikusnak[22] azokat, akik nem az ő
ízlésüknek megfelelő politikai véleményt képviseltek, vagy akik akár
csak szóba mertek állni más véleményen levőkkel. A vitát kirobbantó
alkalom jellemző módon egy olyan konferencia volt, amelyen
liberálisként ismert értelmiségiek (is) beszéltek. Maga ez a tény
többféleképpen fogalmazható. Az első változat szerint a felháborodott
cikkek oka egyszerűen az volt. hogy katolikus rendezvényre nem
katolikusokat, sőt egyházkritikusként ismert személyeket is meghívtak,
míg a bírálók hiányolták az általuk "hiteles"-nek tekintett
személyeket.
A második változat szerint a meghívók ezzel
"gyanútlanul vagy elvtelenül egyházellenes mozgalmaknak nyújtanak
segédkezet..."[23]
A világgal való érintkezésnek talán létezik
egy másik útja is: a falak biztonságos védelmében, a lőréseken át
folytatott "párbeszéd". Persze a másik nyelvét ebben az esetben is meg
kellene tanulni. Ilyen esetben is meg kell teremteni az információcsere
csatornáit, szabályait, rendszerét. (Például, hogy ne lőjjék le, aki a
falak közelébe merészkedik.) Ám ha intézményesül is valamiféle
konfrontációs kommunikáció, akkor is kérdés, hogy a bizalomra való
kölcsönös hajlandóság és megértési készség híján az hová vezet? Félő,
hogy süketek párbeszédévé válik, amelyben mindkét fél saját igazát
hajtogatja, és a másik fél értetlenkedését bizonyítéknak tekinti arra,
hogy az nem is törekszik a szótértésre. 1990 után, amikor az
egyház intézményi rekonstrukciója megindult, örvendetesen fellendültek
az egyházon belüli kapcsolatok. Nagyon pozitív jelek a katolikus
újságok, folyóiratok szaporodása, a lelkiségi mozgalmak erősödése és
találkozói, az egyházmegyei zsinatok és sok egyéb. Ugyanekkor azonban
elakadt az egyházból kifelé irányuló kommunikáció. Mi is, mások is,
előbb saját identitásunk megerősítésével foglalkoztunk.[24] Sőt
elhangzott, hogy az egyház pásztorainak elsődleges feladata nem a
kívülállókkal való párbeszéd, hanem a saját közösség összetartása.
Valóban ez a pásztori hivatal lényege! Az egyház azonban ugyanakkor
feltételezi, sőt követeli, hogy a keresztények meggyőződésüket önállóan
képviseljék a társadalom másként gondolkodó tagjai körében. Ehhez az
egyházon belülről bizalomra, segítségre, támogatásra szorulnak. Itt még
sok tennivaló akad. Hiányzik egy katolikus napilap... Szomorú, hogy a
tervezett keresztény (s legalább részben katolikus) budapesti
rádióadónak azon kellett megbuknia, hogy nem volt senki, aki a szinte
csak jelképes katolikus hozzájárulást kifizesse... Megoldatlan a
katolikus könyveknek az egyházon kívüli terjesztése... Bemutatkozó és
public relations tevékenységet az egyház egyáltalán nem folytat stb.
A
társadalommal való kommunikáció elhanyagolása annál érthetetlenebb,
mert a vallás és az egyház tevékenységének hírértéke van. Ez a hírérték
ma különösen nagy, hiszen ezeket a témákat csak 1989-1990 óta lehet
nyilvánosan tárgyalni. A tömegkommunikáció nem hagyja ki ezt a
lehetőséget. A híreknek az áramlása az egyház és a világ között (vagy
az egyházzal és a vallással kapcsolatban) a legkevésbé sem szűnt meg,
csupán az egyház mondott le a hírfolyam irányításáról. Nem maga
nyilatkozik. Nem maga szabja meg a közlés helyét, mikéntjét és idejét.
Nincs olyan egyházi szóvivő, aki "belül" elsőnek kapná meg a fontos
információkat, amelyeket azután "kívül" megfelelő szakértelem és
kapcsolatok birtokában hitelesen és a leghatékonyabban tudna
továbbadni. Végeredményben az egyház ki van téve a vallási ügyekben nem
mindig tájékozott és nem mindig barátságos újságírók megkeresésének,
közlésvágyának, értelmezéseinek. És az egyház gyakran igazán jelentős
kérdésekben sem tudja elérni, hogy a tömegközlés a társadalom
többségének felfogásához igazodjon és kiegyensúlyozottan képviselje a
pro és kontra érveket[25]. A tömegkommunikációs kort kellően fel nem
ismerve, az egyház olyan mint a futballjátékos, aki a pályán van, de
"nincs a labdán". Részese is meg nem is a játéknak. Ezért sokan
elégedetlenek vele. Egyes adatok szerint az a tekintély, amellyel az
egyház 1990-91-ig a társadalom nem hívő részében is rendelkezett,
lecsökkent.[26]
Még két kérdés kikerülhetetlen: a "miről" és a
"hogyan". Milyen témákban alakul ki az egyházhoz kapcsolódó
kommunikáció? A gyakorlat azt mutatja, hogy az egyház jogairól és
intézményeiről, pénzéről, szervezeti nehézségeiről, politikai
helyzetéről! Ezek azok a témák, amelyek a hatalmi harc részeseit
érdeklik, amelyeket a "keresztény" s a szocialista és a liberális
pártok egyaránt szóba hoznak. Ebben a megvilágításban az egyház
egyszerűen egy politikai, hatalmi szervezet, nem több és nem kevesebb.
(És aki az egyházon belül ezzel nem ért egyet, annak tudatosítania
kell, hogy mint az egyház tagja ő is felelős azért, ha az egyháznak a
közvéleményben terjesztett képe - saját magunk kommunikációs
tehetetlensége miatt! - ilyenné torzul.) Ráadásul a hatalom, a jogi
státusz, az iskolaügy és az intézmények feletti felügyelet értelmiségi
szintű problémák. Tehát ez a megközelítésmód eleve kijelöli, hogy kiket
foglalkoztat.
1996 nyaráig hiányzott[27] az egyház nyilvános
és nyomatékos közösségvállalása a rászoruló és kisemmizett
kisemberekkel. Azóta csak az a kérdés, hogy a hivatalos nyilatkozat
visszatükröződik-e az egyház életében, és ennek megfelelően
kézzelfoghatóvá válik-e az érintettek és a társadalom egésze számára.
Az egyház eddig nem szólt a templomfalakon kívül is hallható módon az
emberek mindennapi gondjairól, a magányról, a reménytelenségekről, az
elszegényedésről, a nők növekvő hátrányairól, a kormány antiszociális
döntéseiről, a társadalom legszélesebb tömegeit foglalkoztató
gondokról. Pontosabban: egy-egy egyházi személy szólt, alkalomadtán, de
szavuk elveszett a tömegkommunikáció zuhatagában. Az egyház mint a
legnagyobb társadalmi intézmény, mint a legnagyobb létszámú társadalmi
szervezet, mint elkötelezett emberek közössége ezelőtt nem szólt.
Legalábbis nem szólt eleget! Emiatt az általa hordozott Örömhír is
homályba borult! Annál nagyobb a jelentősége a Magyar Katolikus Püspöki
Kar mostani nyilatkozatának. S annál nagyobb kérdés, sikerül-e vele
széleskörű párbeszédet indítani? A nagy és szinte kivétel nélkül
pozitív visszhang azt mutatja, hogy a társadalom, hívők és nem hívők
nagyon várták az egyház megszólalását.
A "hogyan" gyakran a
végső biztosítéka annak, hogy a belső egyházi kommunikáció, például a
rádió vagy a televízió egyházi műsorai ne válhassanak a társadalom
egészéhez és ezen belül a nem hívőkhöz szóló kommunikációvá, hiszen
akármilyen "tömeg"-kommunikációs eszköz hordozza is, belterjes marad az
a közlés, amely bennfenteseknek szóló nyelven és fogalmakkal készül,
amely csak kevesek által érthető kérdéseket taglal, amely
kenetteljességével szenteltvizet és tömjénfüstöt idéz. Lehetséges, hogy
erre is szükség van. Otthonhoz kötött katolikusoknak is joguk van arra,
hogy saját szóhasználatuknak megfelelően halljanak hitről, vallásról,
egyházról. De bizonyos, hogy a nem hívőket nem lehet így megszólítani!
Hogyan kellene? Világszerte sok módját kitalálták. Nálunk előbb még el
kellene ismertetni a nem hívőkhöz szólásjogosultságát,[28] és csak
azután kellene kitalálni a formáját, megteremteni a helyét és
eszközeit!
Kommunikáció így és úgy Befejezésül
emlékeztetni kell még valamire. Amikor az egyház kommunikálásáról esik
szó, az nem csak egy tetszőleges intézmény vagy csoport közlési és
kapcsolatteremtési képességének a vizsgálata. Ezt az intézményt és
közösséget Jézus azzal a küldetéssel hívta életre, hogy "menjetek és
tanítsatok minden népet", azaz kommunikáljatok mindenkivel, és ne csak
a magatokhoz hasonlókkal. Ennek tudatában kell feltenni a kérdést, hogy
önmaga, azaz a társadalom egyhetede számára ismétli-e az egyház az
Evangéliumot, vagy tud-e jel, kovász, hegyen épült város lenni? Akar-e
egyáltalán? Vállalja-e mindazt az erőfeszítést, alázatot,
kezdeményezést, önkorlátozást és áldozatot, ami ehhez nélkülözhetetlen?
S kik számára akar jel lenni? Vagy nem akar? Vagy - az
elvallástalanodás, az egyre általánosabb önzés, a bűnös világ láttán -
talán reménytelennek tartja a mindenkihez szólást? Elhalasztja a Jóhír
hirdetését legalább addigra, amíg intézményei meg nem erősödnek? Ám
addig is igaz, hogy "ha a só elveszíti ízét, ... sem földnek, sem
trágyának nem való. Kidobják. Akinek füle van a hallásra, hallja
meg!"[29]
Tomka Miklós[1] Egyház és kommunikáció. Mely rétegekkel kommunikál a magyar egyház? [2] Európai szemmel 1996/4.
JEGYZETEK 1. A szerző szociológus, az Országos Lelkipásztori Intézet Vallásszociológiai Központjának igazgatója 2. in: EURÓPAI SZEMMEL 1996/4. 3.
Érdemes megállni egy-egy kifejezésnél. A magyar nyelvben (és
gondolkodásban?) rosszul hangzana a "püspöki ház, lakás, otthon stb.".
Püspöknek palota jár. A "palota" uralkodást, hatalmat, gazdagságot,
csillogást, ugyanakkor élettelenséget, a néptől való távolságot, talán
múltbeliséget sugalló fogalom... 4. A Magyar Katolikus Püspöki Kar
álta1 1996. augusztus 20-án kiadott Igazságosabb és testvériesebb
világot! című szociális körlevél a korábbival szemben új helyzetet
teremtett, és megkezdte az egyház és a világ közötti kommunikációt. 5.
A vallási kommunikáció kutatása magába foglalja a vallási nyelv
hermeneutikai és pszichológiai problémáit, a hit átadásának kérdéseit,
a tömegkommunikáció mcgjelenéséből adódó új helyzet elemzését stb. Vö.
Wolfgang Beinert ct al.: Theorie der Sprachhandlungen und heutige
Ekklesiologie. Herder, Freiburg, 1987.; Dallas M. High (szerk.):
Sprachanalyse und religiöses Sprechen. Patmos, Düsseldorf, 1972.; Adolf
Holl: Gott im Nachtrichtennetz. Rornbach, Freiburg, 1968.; Stewart M.
Hoover: Mass Media Religion. Sage, Newbury Park, 1988.; Hans Norbert
Janowski (szerk.): Die kanalisierte Botschaft. Gütersloher-Sieberstern,
Gütersloh, 1987.; Norbert Kutschki (szerk.):
Überlieferungsschwierigkeiten des Glaubens. Echter, Würzburg, 1994.;
Gavin Reid: To Reach a Nation. Hodder and Stoughton, London, 1987.;
David Tracy: Theologie als Gespräch. Grünewald, Mainz, 1993. 6.
1995-ben 42. évfolyamában járt a negycdéves Media Development. Journal
of thc World Association for Christian Communication című londoni
folyóirat. Lásd még: John Coleman - Tomka Miklós (szerk.): Mass Media.
Concilium 1993. 6. 7. Egy meglett korú szociológusunk egyszer
nyilvánosan kifakadt: nem szabad tetszőlegesen definiálgatni, hogy mi
az egyház, hiszen azt a katolikus tanítás egyértelműen megszabja. Talán
teológiailag igaza volt. A szociológia ellenben földhözragadt
valóságokkal foglalkozik. Például az egyház olyan megjelenésével,
ahogyan látható formában hívők és nem hívők számára megmutatkozik: van
népe, felfogása. szervezete. közéleti szerepe stb. Indokolt lehet tehát
a kérdés miben áll és miképpen működik ez a látható társadalmi alak.
Előfordulhat, hogy a "látható egyház" működése, egyik-másik funkciója
ütközik a Jézus által elvárt szereppel. Az emberek végessége és
bűnössége miatt szinte mindig feszültség van a látható és a láthatatlan
egyház között. Ennek tudomásulvétele és a látható egyház
hiányosságainak nem letagadása, hanem gyógyítása és kezelése a
legkevésbé sem egyházellenesség! Mint ahogyan a látható egyház
intézményi és szervezeti formáinak és konfliktusainak vizsgálata sem
szükségszerűen marxizmus! 8. Az a tény. hogy lsten népének
közösségi és szervezeti léte profán tevékenysége és a világgal való
kapesotai a világiak ügye, joga és felelőssége nem csak mindennapi (és
szociológiai) evidencia. hanem a II. vatikáni zsinat explicit tanitása
is. Vö. a világiakkal foglalkozó Apostolicam actuositatem című
dokumentum (cbben főleg a 2., 7., I3., 19., 21.). továbbá Lumen gentium
33., Gaudium et spes 43., Ad gentes 21. stb. 9. A kifelé irányuló
kommunikációra és abban a világiak szerepérc vonatkozóan vö. a második
vatikáni zsinatnak a társadalmi kommunikáció eszközeiről szóló
dekrétumát: Inter mirifica 3. 10. A második vatikáni zsinatnak az
egyházról szóló és alighanem a legalapvetőbb dokumentuma, a Lumen
gentium (37.) így ír: [A világiaknak] "tudásukhoz és illetékességükhöz
mérten szabadságukban áll, sőt olykor kötelességük is, hogy véleményt
nyilvánítsanak az egyház javát illető dolgokban... A felszentelt
pásztorok viszont ismerjék el és gyarapítsák a világi hívők
megbecsülését tekintélyét és felelősségét az egyházban; szívesen
használják fel okos tanácsukat bizalommal ruházzanak rájuk feladatokat
az egyház szolgálatára, hagyjanak nekik szabadságot és teret a
cselekvésben, sőt bátorítsák őket arra, hogy saját kezdeményezésükre is
cselekedjenek. Atyai szeretettel vegyék fontolóra Krisztusban a
világiak javaslatait véleményeit és előterjesztett kívánságait. Azt a
jogos szabadságot, amely a földi társadalomban kijár mindenkinek,
ismerjék el és tiszteljék a lelkek pásztorai." Ezt kiegészíti a Gaudium
et spes dokumentum (62.): "Ahhoz, hogy ezek a személyek [ti. a
világiak] feladatuknak megfelelhessenek. minden hívő, egyházi és világi
számára biztosítani kell a kutatás, a gondolkodás és a szerény, de
bátor véleménynyilvánítás szabadságát mindabban, amiben szakértő." [A
szerző saját fordítása. A zsinati dokumentumok hazai kiadása ezt a
mondatot félreértette - T. M.] 11. Sajnátosan szemléltető példa,
hogy a vallási folyóiratok állami támogatásának elosztásából az
egyházak képviselői például az Egyházfórumot több éven át azzal zárták
ki, hogy az "nem egyházi" lap. 12. Az egyház közösséggé válása és
belső kommunikációja megköveteli, hogy a "kommunikáció" ne csupán
egymás észleléséből, és "a másik" fél szándékainak feltételezgetéséből
álljon. hanem a dolgok közös megbeszélését is tartalmazza. Ennek
feltétele, hogy az eddig néma egyháztagok is bátorítást kapjanak, és a
pásztorok az ő megnyilvánulásaikat akkor is jogosnak tekintsék, ha azok
nem diplomatikusak vagy még éretlenek. Az egyház belső kommunikációja
nem nélkülözheti a felnőtt kereszténnyé nevelést és a kísérletezés
lehetővé tételét. Ezért káros a kritikus világi törekvések, például cgy
"egyház-népszavazás" maradéktalan elítélése, amire itthon bőven akad
példa. Vö. Magyar vélemények az egyház-nép- szavazásról. Egyházfórum
1995. 4. 43-57., valamint Nagy Ferenc: "Egyház-nép-szavazás"
Magyarországon? Melléklet a Távlatok 1995. karácsonyi számához. 13. Tomka Miklós: A vallási önbesorolás és a társadalmi rétegződés. Szociológia 1977. 4. 522-536. 14. A Gallup Intézet által végzett vizsgálat jelen adatait itt közöljük először. 15.
Bukodi Erzsébet-Harcsa István-Reisz László: Társadalmi tagozódás,
mobilitás. Az 1992. évi mobilitásvizsgálat alapján.
Társadalomstatisztikai Közlemények. Központi Statisztikai Hivatal,
Bp.,1994. 16. Korábbi adatösszefoglalás és bibliográfia vö. Tomka Miklós: Csak katolikusoknak. Corvinus, Bp., 1995. főleg 149-158. 17.
Országos statisztikákhoz az 1990. évi népszámlálást vettük alapul. Vö.
1990. évi népszámlálás. 3. Összefoglaló adatok. Központi Statisztikai
Hivatal, Bp., 1992. 18. A kisközösségek irodalma már tucatnyi
kötetre és sok egyéb tanulmányra rúg. Mégsem lehet azt mondani, hogy
ez, az egyház szempontjaiból alapvető jelentőségű jelenség és folyamat
megfelelően fel lenne tárva. Sajnos itt nincs mód a kisközösségek
ekkléziológiai pasztorálteológiai és profán társadalmi szerepének
vizsgálatára. 19. Vö. Paul G. Bozsoky-Lukács László: De
I`oppression á la liberté. L`Église en Hongrie 1945-1992. Beauchesne,
Paris, 1993.; Lénárd Ödön: Erő az erőtlenségben. Márton Áron, Bp.,
1995.; Mészáros István:... kimaradt tananyag... A diktatúra és az
egyház I-III. C. kötet. Márton Áron, Bp., 1993-1995. 20. Az egyház
gyors és nagymérvű presztízsnövekedését és a közvéleménynek azt a
szándékát, hogy az egyházat a társadalmi cselekvés minden szférájában
jelentős befolyáshoz juttassa, számos intézet sok kutatása
dokumentálta. Összefoglalóan vö.: Tomka Miklós: Magyar katolicizmus
1991. Országos Lelkipásztori Intézet, Bp., 1991. főleg 44- 48. 21.
Gaudium et spes 43. In: A II. vatikáni Zsinat tanítása. Szerk.:
Cserháti József és Fábián Árpád. Szent István Társulat, Bp., 1975. 22.
A Krómer István által kiváltott vitában vele többé- kevésbé azonos
véleményt képviselt Giczy György, Elmer István, Hanach Péter, Keresztes
K. Sándor. A nem katolikusok, valamint nem "jó" katolikusok
meghívásáért élesen bíráltak, illetve az előbbi kritikára válaszolók:
Békés Gellért, Boór János, Endreffy Zoltán, Galambos Gyula, Horváth
Árpád, Kamarás István, Katus László, Pongrácz Mária, Pomogáts Béla és
Tegycy Gábor SJ voltak. Különösen sajnálatos, hogy a válaszolóknak a
II. vatikáni zsinatra történő hivatkozását Krómer István azzal
utasította vissza, hogy "álszent dolog vatikáni szövegekkel takarózva"
érvelni. Krómernek a zsinat tanításáról több szava nincs. Vö.
Keresztény Élet 1995. május 28., július 2., július 9., július 16.,
augusztus 6. és Új Ember július 2., július 16. Jellemző, hogy Krómer
ugyancsak egyoldalú véleményét a 168 óra pár hónappal később mérvadó
egyházi állásfoglalásnak értelmezi. Vö. Mucsányi Marianna és Takács
Béla összeállítása: Az egyház és a párt: azonos távolságra? 168 óra
1995. december 5. Lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy Krómert
ezt követően rangos konferenciákra hívták előadni, s fölröppent a hír,
miszerint a Magyar Katolikus Püspöki Kar kinevezte volna az Új Ember
című katolikus hetilapot felügyelő bizottság tagjává. 23. Az előbb idézett vitát indító cikkből. 24.
Csak egyetlen példa: 1988-89-ben komoly lehetőségként fölmerült egy
keresztény ifjúsági mozgalom megteremtésének a gondolata. Volt korábbi,
"földalatti" együttműködés. Megvoltak a kapcsolatok. Megvolt a
jószándék. Ám amikor ütött a rendszerváltás órája, mindegyik felekezet,
a kisebbekkel kezdve, saját ifjúsági mozgalmat teremtett. Érthető:
féltek a nagyobbak túlsúlyától. Igazi kooperáció azóta sincs közöttük. 25.
Erre jócskán akad bizonyíték az egyházi ingatlanok visszaadása, az
egyház-finanszírozás vagy az egyházak intézményi jelenléte - vö.
Dabas-Sári körüli viták tömegkommunikációs megjelenítésében. 26.
Vásárhelyi Mária: Az intézményrendszer presztízséről. Jel-Kép 1995. 2.
3-12. Kérdés persze, hogy mekkora a súlya az egyetlen kutatásból levont
következtetéseknek. 27. 1996 nyarán viszont megfogalmazódott az
egyház társadalmi elkötelezettségét és a rászorulókkal való
közösségvállalását kifejező szociális körlevél. 28. S hogy
mennyire nem reménytelen annak elfogadtatása, hogy az egyháznak joga és
kötelessége közéleti és társadalmi kérdésekben megszólalnia, arra
aligha van jobb példa, mint a szociális körlevél. 29. Mk 14, 34-35.
|
|
|